​​​​​​​Közeleg az idő, mikor számot vetek,
de úgy döntöttem nem a múltra,
hanem a jövőre figyelek.
Hisz mindenki útja göröngyökkel teli,
de nem ez mi fontos,
hanem a jövő céljai.
Nem bánkódom azon, mi nem sikerült,
inkább örülök, hogy mindez tanulságként rögzült.
Életem nagy részén nyesegettem maga,
mára már elmondhatom, sok rosszat elhagytam.
Megtaláltam azt, miben örömömet lelem,
ahol lelkemet megpihentethetem.
Rájöttem a boldogsághoz nem kell nagy dolog,
csak lelki béke és apró momentumok.
Így hát számvetésem lényege csak ennyi:
Magamban, magammal egyensúlyban lenni.

Aki én vagyok még senki sem látta, 
Mélyen bent tartom magamba zárva.
Egy-két szösszenetet néha láttatok,
De ez legtöbb, mit bárkinek adhatok.
Addig igaz minden, míg belül létezik,
Nem érhetik el, s össze sem törhetik.

Van kik azt hiszik ismernek engem,
Én csak nevetek, hisz fogalmuk sincsen.
Amit látnak az semmit sem jelent,
Mert ami én vagyok, itt zajlik bent.

Gyermekként elképzeltem életem,
Volt egy szép példa előttem.
Nagyapám, nagymamám szeretete,
Azt hittem a világ természete.

Később rájöttem, ez közel sincs így,
Amit tőlük láttam az ritka nagy kincs!
Hit, hűség, bizalom, szeretet,
Az ő életükben valóban létezett.

A példa mit láttam, hogy valóság lehet,
Csak vágyaimban él, nekem csak képzelet.
De ha nem hinném, hogy valaha átélhetem,
Úgy gondolom semmit nem érne életem.

Àlmom a végtelenbe visz engem,
Mert a valóság túl szűk nekem.
Világomban bezárva vagyok,
De a lelkemben szabad vagyok.

Ha világomat kívülről nézhetem, 
Könnyebben átvészelhetem.
Ha egyszer életem újra élhetem,
Lelkem és testem majd egyesíthetem.

Addig marad, mit lelkemben élhetek, 
Ami több mi valóságban valaha létezett.
Lelkem miatt kapok levegőt, teret,
Ìgy élhetem túl valódi létemet.

Szél hátán érkezik az ősz, 
Sárga leplet szórva szét,
Hulló levelek takarója
Terül földre merre néz.
Előtte az aranyló nyár
Vidám nevetése, 
Mögötte a fehér tél
Csendes ridegsége.

Mégis várom hozza végül a telet,
Vele együtt bent a meghitt meleget.
Végre kint is bent is csend lehet,
Minden zaj és ricsaj kintreked.
Hallani minden apró neszt idebent,
az otthon illata jár át mindent.

Csend van...
Olyan mély, hogy szívem is hallatszik.
Fejemben szélként süvítő dallamként hallom,
Hiányzol!

Bezárom szemem...
Lassan távoli múltból felderengő kép,
Törékeny kezem, apró tenyerem erős kezedbe simúlva látom,
Hiányzol!

Szívem nagyot dobban...
Fülemben hatalmas morajként hallom hangját,
Dübörögve üvölti mindent elsöprő robajjal,
Hiányzol!

Kinyitom szemem...
Körülöttem mély csend és üresség mindenhol.
Szívem zaja lassan elhalkulva tovább suttogja, míg dobog,
Hiányzol!

Kint valami más lett.

Csendes, magányos rideg.

Eltünt az ölelés, a bíztató kezek.

Messziről nézik egymást az emberek,

Maszk alól látszanak az üres tekintetek.

Elhittük biztos, amiben élünk.

Természetesnek vettük szabad létünk.

Azt hittük mindenek felett mi vagyunk.

Legyőzhetetlennek hittük való világunk.

Nézz fel az égre éjjel a sötétben.

Ezernyi csillag ragyog a mélyben.

Feneketlen tó a végtelen homályban.

Gigantikus erő éjszínű burkában.

Képzeld el hol vagy Te ebben a dologban,

Parányi porszem egy tetemes halmazban.

Mérlegeld mi eddig volt gondolataidban,

Tényleg irányítasz akarnok voltodban?

Vedd észre e helynek ura nem Te vagy,

Az erő, mi irányít nálad hatalmasabb.

Van egy küldetés mit nem teljesítesz,

Ezért minden részét most elveszíted.

Azért, hogy rájöjj, ez mi legfontosabb,

Mindentől, amiért hajszolod magad.

Pótolhatatlan a kéz mi ölelni tud,

Az érintés, amitől lelked repülni tud,

A mosoly, mi maszk alatt láthatatlan,

A szeretet mi távolról megfoghatatlan.

Ez ami fontos ezen a világon,

Nélkülözhetetlen hetedhét határon.

Nem értem mi a halál,

Nem értem mi az, hogy nincs valaki már,

Nem értem mi az ami fáj,

Nem értem mi szünt meg végleg már.

Miért kell neki idős, fiatal,

Ártatlan gyermek, csecsemő vagy agg,

Miért visz mindent, bárkit elragad,

Marad a végtelen bánat, harag.

Az egyik percben minden rendben,

Vidáman nevet minden,

Egy másodperc... a testnek vége,

A lélek felszáll az égbe.

Mindenki máshogy néz a világra,

Máshogy viszonyul minden dolgára,

Én egy dolog mit soha meg nem értek,

Ha a földön megszűnik létezni egy lélek.

Nehéz jót látni ma a világban.

Pedig...

ott van minden zugában.

A felkelő nap vörös sugarában,

A reggel éneklő madarak dalában,

A fák szélben meghajló ágában,

Az élettől zizegő fa odvában,

A folyók sebesen rohanó sodrában,

A vízesés dübörgő zuhatagában,

A tenger szüntelen morajló hangjában,

A hegyek büszkén magasló ormában,

A Föld minden sarkában.

Ezekre gondolva érezhetem úgy,

Van hová, van merre, van tovább is út,

A vihar soha nem marad, mindig elvonul,

Akkor is ha hosszú idő amíg dúl-fúl.

Igaz mögötte romok maradnak,

De azután töretlen kisüt majd a nap.

Lelkem kiszakadása:

Látni elmúlni

Van egy kép mit emlékemben őrzök,

Mit feledni nem szeretnék sohasem,

De nap nap után egyre nehezebben rémlik,

Pedig őrizni szeretném végig s végtelen.

Látni minden nap, hogy egyre kevesebb,

Mi régen erős volt, most egyre erőtlenebb,

Arca fakó, bőre fénytelen, színtelen,

Színevesztett, mint egy pergamen.

A szem ami csillogott, most már halovány,

Miben egyre többet felsejlik a magány.

Hisz az utolsó percen túl már nem lehetsz vele,

Ez amit sokszor tükröz tekintete.

Bárki is mondja, az élet rendje ez,

Igen, eszed tudja..., mindennek vége lesz.

De látni szemed előtt múlik el egy élet...

Abba minden nap belehal a lélek.

.